Limbo

Ez is egy olyan cím, ami évek óta a piacon van, évek óta meg is van, de eddig mégsem értem el oda, hogy játsszak vele, bármennyire is tetszett videók és beszámolók alapján. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a nemrég megjelent Little Nightmares is sokat hozzátett ahhoz, hogy végre elővegyem a Limbót. Főleg mert külsőleg nagyon hasonlít a két játék, és a Little Nightmares nagyon is tetszett.

A Limbo első és hát sokadik ránézésre is egy végtelenül egyszerű játék. Főhősünk egy kissrác, akiről nem tudunk semmit. Azt sem tudjuk, hol van, miért van ott, és hogy egyáltalán mi a célja. Természetesen a játéknak lesz célja és bármennyire is ismeretlen számunkra az a kis fiúcska, az utunk során mégis a szívünkhöz fog nőni, az első mérhetetlenül brutális elhalálozás után pedig elkezdjük félteni.
Elkezdünk vigyázni rá, mert nem akarjuk hogy bántódása essen, még akkor sem, ha azt sem tudjuk ki fia borja. És ha már halál. Nem árt odafigyelni, mert rengeteg, brutálisabbnál brutálisabb halálnem van a játékban. Van, hogy egy óriáspók döf le minket az egyik lábával vagy épp agyonvág az áram, esetleg kitörik mindkét lábunk vagy netán két fogaskerék közé szorulunk. A változatos halálokból nincs hiány.

A játékmenetre, ahogy a grafikára is, a fent említett jelzőnél nem találok jobbat. Egyszerű. A karakterünk az alapmozgásokon kívül tud még ugrani és fogni.
Kapcsolókat kell megnyomni, ládákat kell odébb tolni, platformokon kell ugrálni és elkerülni a halált, ugyanis nem sok minden van, ami nem akar az életünkre törni.
Grafika szempontjából nem az a részletekig kidolgozott alkotás, inkább művészinek mondanám. Fekete-fehér az egész, amit szerintem sokak gyomra nem vesz már be, mondjuk nekem nem volt vele bajom. Kicsit zajos, mélység-élességgel játszó képhatással próbálták még sejtelmesebbé tenni az eleve fura hangulatot, ami a játék legerősebb részét adja.

A játék legmeghatározóbb pontja ezért egyértelműen az atmoszféra. Nem olyan hátborzongató, mint Little Nightmares-ben, nem olyan nyomasztó, mint a The Park utolsó 20 perce, mégis valami van benne.
Nem tudunk semmiről semmit, a minimalista hangok, amik csak messziről szűrődnek oda, a fekete fehér grafika, és a félelem a haláltól mégis olyan atmoszférát varázsol a játékos elé, ami miatt úgy érezzük, hogy érdemes volt leülni a Limbo elé.

Mindent egybevetve, nem voltam elájulva a Limbótól, de nagyon kellemes kis játék, egy jó 4-6 órás játékidővel. Nem érdemes kihagyni, az évek során rengeteg jófajta akcióban és csomagban be lehetett szerezni olcsón, tehát ha valaki úgy járt mint én, és még nem próbálta, akkor mindenképp csapjon le rá egy hasonló alkalmon.