Két dimenziós, pixeles platformerekkel már Dunát lehet rekeszteni és ez a fajta túltermelés nem ok nélkül történik. Ez a játékstílus tudja leginkább kielégíteni a nosztalgikus hajlamainkat, mert a kilencvenes évek gyermekei biztosan hasonló játékokkal ütötték el néha az időt suli után, ahogy a cikk írója is.
A Super Time Force is ezen a túltelített piacon próbált szerencsét. Sikerrel. Felemelkedését pedig az egyedi, időmanipulálós játékmenetnek köszönhette. Ami teljesen kiemeli a shot’em’up kategóriából és létrehozva, egy egyedi, logikai, ügyességi játékot. Ahogy a játékmenet, úgy a történet sem sablonokból építkezik. Itt nem az a cél, hogy megmentsük az emberiséget egy múltbéli esemény megváltoztatásával. Vagyis az oktatópálya után van egy a Föld megmentésére hajazó dolog, de utána a legfőbb célunk a jelen teljes módosítása, mint például Atlantisz megmentése. Az egészet pedig teljesen elborult módon, popkulturális utalásokkal teli környezetben kell végrehajtanunk.
De itt az ideje, hogy kicsit konkretizáljuk a dolgot, és azt, hogy miből is áll ez az időmanipulálási dolog. Minden pálya teljesítésére és annak végső bossfightjára van egy teljes percünk és kezdetben három karakterünk (ez később bővülni fog). Ahogy leérkezik a földre a kapszula, ki is kell választanunk az első hőst, akivel egy ellenfelet ölünk meg és öt másodpercig élünk, és ez lesz a játék sava-borsa. Ahogy meghal az az egy karakter, máris visszatekerhetjük az időt, és a helyzethez jobban illő és jobb képességekkel rendelkező hőst választva abszolválhatjuk az adott szakaszt. Innentől kezdve szükség lesz egy kis ügyességre és logikára. Sokszor nem elég egy szakasz teljesítéséhez egy időmanipulálási lehetőség és vigyázni kell, hogy ne pazaroljuk el a lehetőségeinket, mert a végén híján leszünk az időnek és annak módosítási lehetőségének. Így minden pálya gondos tervezést és ügyességet igényel, főként akkor, ha minden Glorbsot és Shardsot össze akarunk szedni, amik különleges karakterek kioldásához nagyon is kellenek. És itt találkozni fogunk a játék legnagyobb hibájával. Nincs az a fokozatos betanulási, nehezedési görbe, ami folyamatos sikerélményt ad és a folyamatos frusztráció miatt elképzelhető, hogy ott is hagyjuk a játékot hosszú időkre.
Ezt a frusztrációt leginkább a játék hangulata fogja feloldani, amiben a grafika és zene óriási részt vállal. A megjelenítésre az elején említett nosztalgikus pixel grafikát használja, ami leginkább a Broforce early acces játékra hasonlít, és a popkulturális utalások hangulatos bemutatására tökéletesen alkalmas. Maga a zene pedig egyenesen fenomenális, szerintem érdemes beszerezni, mert önállóan is hallgatható. Az irányítással viszont nem vagyok kibékülve, elsőként kontrollerrel próbáltam és a célzás szinte lehetetlen, a lövés és az ugrás egymás alatt van, ami elég zavaró némely pályán. Így egy huszárvágással váltottam a szokásos PC-s kombóra (WASD+egér). A kényelmetlen kiosztás problémája megoldódott, de sajna a célzás nem került az egérre, hanem maradtak az "irány" gombokon.
Összességében kiváló játék, igaz egy sarkalatos ponton kicsit hibádzik, de szokható, hangulos darab, aminek szavatossága igen magas. Ugyanis az elborult küldetések mellett ott vannak még a Helladeck feladatok is, ahol még jó pár logikai kihívás vár ránk, köztük kifejezetten egy karakterre specializálódva. Röviden, fel kell kötni azt a gatyát, ha mindent meg akarunk szerezni a játékban és erre nem lesz elég öt-hat óra. A Capybara Games következő játékát pedig még jobban várom, mert ha a Belowban is ennyi fantázia lesz, mint Time Forcesben, akkor egy igazi indie klasszikus van készülőben.
