Egy érzelmekkel teli, végtelen és felejthetetlen barátság.
Van olyan ember, aki ezt a játékot nem várta? Van olyan játékos, akinek a Team ICO neve nem cseng ismerősen? Nos, minden bizonnyal igen a válasz, hiszem a Team ICO utolsó megjelent játéka óta több mint tíz év telt el, így nagy valószínűséggel a fiatalabb korosztály még csak nem is hallott róluk.
Az én generációm viszont biztosan hallott már az ICO-ról vagy épp a Shadow of the Colossusról. Még ha éppen PS2 hiányában nem is tudták átélni ezeket az elképesztő odafigyeléssel megalkotott kalandokat, akkor is láthatták havernál vagy újságokban, videókon vagy más helyen, akkoriban megkerülhetetlen volt, ma pedig a játékipar egyik csúcspontjának mondják. Lássuk mire vártunk tíz évet, és hogy a Team ICO tudja-e még azt, amiért korábban megszerettük.
Kalandunk egy barlangban veszi kezdetét, ahol mi, egy rúnákkal teletetovált kisfiú felébredünk, és észreveszünk magunk mellett egy hatalmas, fájdalmakkal küzdő lényt, akiből néhány dárda áll ki. Gondolom minden jólelkű ember, ahogy én is, egyből a különös lény felé vesszük az irányt, hogy segítsünk és enyhítsük a fájdalmát. Miután sikeresen kihúztuk testéből a sebeit okozó fegyvereket, már jobban szemügyre tudjuk venni őt is és a helyet, ahol megrekedtünk. Persze csak egy kis időre, mert kis bukdácsolás után és némi segítséggel hamarosan kijutunk a barlangból a lénnyel együtt ahol a ragyogó napsütés közepette fújja a szél az arcunkat, és ahol ha csak egy pillanatra is, de szabadnak érezzük magunkat.
Innen veszi kezdetét egy közös kaland. Egy különös és merőben szokatlan barátság kezdete ez, melynek alakulását követhetjük végig a 8-10 órás játék során.
Az már az első percben kiderül, hogy ez nem egy akciójáték. Hősünk kicsi, esetlen és mindenre hasonlít csak akcióhősre nem. Épp ezért jön neki kapóra Trico a tollas és szárnyas lény, aki kiskutyaként bohóckodik és macskaként viselkedik, de karmos lábai inkább valami madárra hajaznak.
Már az elején egy nagyon komoly kapocs lesz kettőnk között, ami a történet előrehaladtával egyre csak erősödik a játékosban és a képernyőn is.
A The Last Guardian legerősebb pontja, maga Trico. Egy mesterien és gyakorlatilag hibátlanul megalkotott lény, aki a játék minden hibáját elfeledteti. És sajnos van dolga, mert hibákból nincs hiány.
Ha nagyon konkrét akarok lenni, akkor csak egy nagyobb hiba van a programban, de az megmérgezi az egész játékot. Ez pedig az irányítás. Hősünk rettentő szerencsétlen. Persze rá lehet fogni, hogy a karaktere miatt az, de ahogy Tricoval interakcióba lép, az több mint lehangoló. Csak az, ahogy felmásszunk rá, majd lemászunk róla, olyan mintha tűket szúrnék a körmöm alá, majd pingpong ütővel ütném őket még mélyebbre. Borzasztó. Nem találok rá szavakat.
És ez csak egy dolog. A játék szerves része, hogy Trico segítségével elérhetünk számunkra elérhetetlen helyeket. Igen ám, csak mire szegény Trico mesterséges intelligenciája felfogja, hogy mégis hova szeretnénk eljutni, addig bizony megőszülünk. Tudunk neki magyarázni, meg mutogatni is, meg parancsokat adni, de nem sok értelme. Ha felmászunk Tricora és fel is fogja, hogy mit is szeretnénk tőle, akkor sincs garantálva a siker, mert a kamera néha képes olyan trükkökre, hogy nagyjából nulla esélyünk lesz, hogy a a lény fejéről a megfelelő helyre ugorjunk.
És hát aztán ott a grafika. Ez engem személy szerint annyira nem zavart, hiszen nálam a grafika az utolsó, ami érdekel egy játékban, de azért azt érdemes megjegyezni, hogy egy majdnem tíz éve készülő játéknak nem így kéne kinéznie. Látszik rajta, hogy kifutott alóla egy komplett generáció a PS3 személyében. Azon még nagyon rendben lett volna ez a látvány, itt azonban már kevés.
Térjünk vissza Trico-ra. Ahogy egyre inkább elmélyedünk a játékban, egyre inkább kitűnik, hogy a programozók a fejlesztési idő javát bizony Trico megalkotására fordították. Például az elég puritán helyszínek mellett Trico állandóan tündököl. Minden egyes toll a testén külön életet él, nincs egyberagadva és az valami lenyűgöző, amikor a szél belekap a tollaiba.
Ahogy korábban említettem, elég sok állat tulajdonságait ötvözték benne, ami a kinézetét illeti. De ez a személyiségére is vonatkozik. A mozgása macskás, de kutyaként játszadozik és nem kell tologatni, meg magyarázni neki. Bejárja a teret, szétnéz, felderít és vannak érzelmei, érzései is. A színes üvegektől például fél, és azokat össze kell törnünk előtte, hogy hajlandó legyen odajönni. Valami oknál fogva a kéken világító hordókat meg imádja és meg is eszi mindet amit elé teszünk. Van, hogy magától felugrik egy oszlopra, csak hogy körbenézzen vagy épp egy hatalmas pocsolyába ugrik és fetrengve hanyatt vágva magát fürdik, mintha csak kutya lenne. És az a mozgásanimáció! Virtuális állat ennyire élethűen még nem mozgott. Hihetetlen látvány, már csak a hatalmas méretéből adódóan is.
Persze attól, hogy számunkra kedves és aranyos, még nem felejt el szörny lenni. Utunk során nem egyszer elő fog fordulni, hogy életre kelt agyagkatonák támadnak ránk és ezt látva Trico önkívületi állapotba kerül. Elkezd izzani a szeme, a mozgása felélénkül és egész egyszerűen letarolja az ellenfelet. Na itt jön a hihetetlen része a dolognak. Ebből az állapotból csak nyugtatgatással lehet kiszedni. Fel kell másznunk a megvadult állatra és amolyan "jófijúúú" módszerrel a megnyugvásba simogatni. Viszont ez nem olyan egyszerű, mert az sem mindegy, hol simogatjuk. A nyakán és a fején a legérzékenyebb, így gyors eredményt ezen pontok simogatásával lehet elérni :)
Órákig lehetne még Tricoról áradozni, de felesleges. Meg kell tapasztalni. Át kell élni azokat az érzelmeket, amit ez a játék közvetít a fiú és Trico barátságán keresztül. Éreznünk kell, hogy fontosak vagyunk a társunk számára és éreztetnünk kell, hogy ő is fontos nekünk. Nem úgy kell tekinteni rá, mint egy eszközre, mint mondjuk egy létra, amin fel tudunk mászni. Észre kell vennünk, hogy minden egyes távol töltött másodpercben az a hatalmas és erős lény egy picit mindig meghal. Ahogy sóvárogva tekint utánunk az olyan helyekre, ahova ő a méretei miatt nem fér be. És ahogy a játék folyamán már mi sem akarunk távol lenni tőle. Mi is a közelében akarunk maradni, és nem azért, mert biztonságot ad, hanem mert igen erős érzelmeket táplálunk iránta. Egy érzelmekkel teli, végtelen és felejthetetlen barátság ez, ami mindenkinek kijár.
Megmondom őszintén, bármennyire is imádtam ezt a játékot, nem ajánlom, mert tudom hogy a mai játékos társadalom nem ezt várja. Ezt a fajta történetmesélést nagyon kevesen értik és szeretik. A fájdalmasan gyenge irányítás miatt sokan az első 20 perc után kukáznák, amit ez a játék nem érdemel.
A Last Guardian a nyilvánvaló hibái ellenére is olyasmit tud átadni a játékosnak, amit csak nagyon kevesek. Nagyjából 8-10 óra intenzív érzelem vár azokra, akik mégis kipróbálják és ha kicsit is nyitottabban és rugalmasabban állunk a dolgokhoz, akkor nem fogunk csalódni.
