Már régóta akartam egy posztot a kedvenc játékaimról, de végül is annak nem láttam értelmét, hiszen javarészt úgyis olyan játékokkal játszom, amik tetszenek vagy érdekelnek (néhány kivétellel persze), szóval aki követi az írásaimat, az tudhatja, hogy nagyjából milyen játékokkal játszom.
Éppen ezért úgy döntöttem, hogy életem 5 legmeghatározóbb játékáról írok inkább. Ez nem egy toplista, nem rangsorolom a játékokat, csak időrendi felsorolás lesz.

A kezdetek kezdete (93'-94')

Skate Rock! Mondd valakinek valamit? Sokaknak (főleg a fiatalabb korosztálynak) biztosan nem, ugyanis a Skate Rock még a kultikus Commodore 64-re jelent meg a messzi-messzi 1986-ban. Én ekkor születtem, szóval nyilván nem a megjelenés évében találkoztam a programmal. A játék teljes neve egyébként Awesome Earl in SkateRock, persze én ezt csak sok évvel később tudtam meg. Hogy én konkrétan mikor is találkoztam vele pontosan, azt sajnos nem tudom megmondani, de arra tisztán emlékszem, hogy a szüleim vették a gépet nekem az egyik akkori osztálytársamtól és bármennyire is hihetetlen, a vételárra is emlékszem, ami egészen pontosan 7.500 forint volt. Bezony ám, egy egész vagyon. Persze járt hozzá a "magnó" meg sok-sok kazetta is.

A Skate Rocknak azért van helye a legmeghatározóbb játékaim listáján, mert ez volt az első játék, amivel "komolyabban" el tudtam szórakozni és az első, amivel úgy ténylegesen saját otthonomban játszani tudtam, nem csak láttam valakinek a valakijénél.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor nem hagyott bennem mély nyomot. Nem azért, mert nem tetszett (bár a Rick Dangerous valóban jobban bejött), hanem mert nem tudott hosszú távon lekötni. Akkoriban egy madzagos távirányítós autóval vagy műanyag autópályával sokkal jobban elvoltam. Fiatalság, bolondság. 

Mivel a Commodore 64 és a hozzá vásárolt számtalan játék együtt sem tudott huzamosabb ideig lekötni, néhány évre félre is lett téve a videojáték téma. Persze az iskolában a számtech órán ment a Csiga, meg a Lotus, meg hasonló gyöngyszemek, de gyakorlatilag csak időhúzásra volt jó számomra, mert nem érdekelt a dolog. Ahogy teltek-múltak az évek nem is gondoltam játékokra. Közben beütött a "játékterem" mánia is, ahol konzolokkal lehetett játszani bizonyos időt pár forintért vagy akár kölcsönözni is, de engem ez továbbra is hidegen hagyott. Volt egy-két ilyen terem, ami hosszú évekig üzemelt, de volt olyan, ami pont a többi miatt igen hamar bezárni kényszerült.

Egyik nap hiányoztam az iskolából, hogy beteg voltam vagy éppen lógtam, arra nem emlékszem (tuti, hogy lógtam), arra viszont igen, hogy két haverom feljött délután, hogy érdeklődjenek a hogylétem felől. Mikor is elmondtam, hogy semmi "komoly", gyorsan az általuk újonnan felfedezett játékteremre terelődött a beszélgetés fonala. Mivel én nem nagyon voltam képben, inkább csak hallgattam, de aztán rám terelődött a téma. Miszerint van lent egy játék, ami annyira összetett, hogy fúdenagyon, még kardot is lehet benne kovácsolni meg minden, és hogy azt Andrishka biztos nem tudná egy hónap alatt sem végigvinni és erre akár fogadni is mernének. A fogadás ugyan végül elmaradt, de egy épp bezárni kényszerülő teremből megvett Nintendo 64-gyel a hónap alatt a haverom csak-csak meglátogatott, hogy ugyan nézzem már meg, miről is van szó.

A felismerés! Gamernek születtem! (98'-99')

Szóval a haverom feljött a kis masinájával, amit rákötöttünk a TV-mre, majd bepattintott egy kazettát a gépbe. Ez a játék a The Legend of Zelda - Ocarina of Time volt és ami ezután történt, az már történelem: Beleszerettem! Órákig, sőt talán napokig ecsetelhetném, hogy mi és miért tetszik ebben a játékban, de felesleges. Megvan az az érzés, amikor nem tudod, miért hallgatsz egy zenét, csak hagyod, hogy átjárjon és tudod, hogy ez kellett neked? Ugyan ez van velem az Ocarinával. Minden apró momentumát imádom az első képkockától az utolsóig. Újat már hosszú évek óta nem tud mutatni, de még most is igénylem azt a semmihez sem fogható érzést, mikor leülök a mindenkori kedvencem elé és csak játszom.

Némi adat, hogy mennyire. A játékot legalább 30 alkalommal játszottam végig, minden létező platformon. Volt itt N64, GC, Wii, 3DS és Wii U-n is megvettem, csak hogy legalább egyszer végigjátszhassam. Több alkalommal pörgettem 100%-ra és olyan is előfordult, hogy Hard mode híján magamnak nehezítettem a játékot azzal, hogy 3 szívvel vittem végig a játékot. Azóta számtalan remek játék látott napvilágot, de nekem akkor is ez marad az örök kedvencem.
A játék egyébként 1998-ban jelent meg és a mai napig majd minden évben végigviszem. Ez életem legmeghatározóbb játéka, hiszen innentől kezdtek el érdekelni a videó játékok, és innentől tartom magam gamernek. 

A Zelda ráterelt arra az útra, amit azóta sem hagytam el. Ettől fogva már én is lejártam a haverokkal a játéktermekbe és ezt bizony a zsebpénzem bánta. Gyakorlatilag minden pénzünket a játékokba öltük, ám az nem volt túl sok. Szerencsére leleményes gyerekek voltunk, úgyhogy nem kellett minket félteni. Akkoriban még elterjedtek voltak a telefonfülkék. A lakótelepen, ahol laktunk, volt több lefűrészelt sarkú masina is. Fogalmunk sem volt, hogy fűrészelték le, vagy hogy minek, de azt tudtuk, hogy ha elég erősen meglökjük a fülkét, akkor 2-4 húszas is ütheti a markunkat. Naponta 8-10 kört is mentünk ezek között a fülkék között.

De persze az sem volt biztos "bevétel", ezért volt itt kínai balzsam a szembe, aztán sírás vonyítás, ami természetesen 15-20 perc Mortal Kombat 2-től azonnal elmúlt. :D Nem vagyok rá büszke (kicsit azért mégis), de munka híján máshonnan kellett előteremteni a játékra valót. Ezután nagyon sok idő telt el a következő fordulópontig. Persze itt már mentek a játékok, jöttek-mentek a konzolok, majd lett PC-m is. Nagyon sok jó játékkal játszottam, nagyon sok platformon, de a következő meghatározó játékig 2007-ig kellett várnom.

Multiplayer? Naná! (07')

Azelőtt nem nagyon mozgatott a multiplayer. Valahogy nem érdekelt és sokkal jobban tudtam azonosulni azzal a miliővel, hogy leülök kis magányomban és belemélyedek az aktuális világba. Természetesen voltak már multis próbálkozásaim korábban, legfőképpen Nintendo 64 konzolon, mint például a Golden Eye, Daikatana vagy a Mario Kart, de hosszú távon a single player jobban érdekelt. Aztán megjelent a Call of Duty - Modern Warfare, amit szokásosan egyjátékos móddal kezdtem, de aztán kíváncsi lettem, és csak felkukkantottam a multi részére is. 

Imádtam! Minden nap hosszú órákat toltam multiban és hála a Prohardver fórumnak egy nagyon jó kis társaság is ki tudott alakulni. Sőt, ha pontos akarok lenni, akkor az egy nagy társaságon belül két kisebb is kialakult, ugyanis 2 klánnyi ember jött össze. Innentől nem volt megállás. Szerverbérlés, Teamspeak, war modok és warok százai. Volt, hogy hosszú órákig csak a taktikákat terveztük, hogy melyik mapen hogy és mikor és miszerint támadjunk vagy védjünk. Nagyon sok jó emlékem fűződik ehhez az időszakhoz. 

Itt kezdtem el csapatban játszani és itt kezdtem el értékelni a játékos társaimat. Korábban inkább nyűg volt számomra, itt viszont minden megváltozott. Beláttam, hogy a legtöbb játék, ami egyedül jó, az többed magammal még jobb és azt is felfogtam, hogy az egyéni győzelemnél is van jobb érzés, ha csapatban győzedelmeskedsz.

Multiplayer 2.0 (12')

Ekkor már bőven voltak multiplayeres tapasztalataim és ekkora már a co-op láz is elkapott. Korábbi észrevételem, miszerint a csapat által elért győzelem az igazi, nem lanyhult. Szerettem csapatban játszani. Legszívesebben minden játékot elláttam volna egy co-op patch-csel, hogy tudjak ismerősökkel együtt játszani. Szerencsére a következő számomra meghatározó címnél ezzel nem volt probléma. Na miről beszélek vajon? Nem másról mint az ördög visszatéréséről, a Diablo 3-ról! 

Az első és második rész hatalmas rajongója voltam, ezért talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy tűkön ülve vártam a harmadik részt. Sajnálatos módon a megjelenéskor, életem egy anyagilag nagyon nehéz időszakának kellős közepén tartott, így nem tudtam megvenni. Maradtak a videók, az élménybeszámolók és persze az ácsingózás, hogy egyszer hátha a kezeim közé kaparinthatom. Ismerőseim körében is voltak rajongók, akik nagyon várták a Diablo 3-at és szerencsémre volt olyan is, aki pár hónap után megunta és szívesen kölcsönadta a fiókját.

És ekkor megint valami olyan történt. Az csak egy dolog volt, hogy szerintem a Diablo 3 egy remek játék volt (még most is az), de szintén a Prohardvernek köszönhetően itt is sikerült több nagyon jó embert megismernem. Itt már olyan szintre fejlődött a kommunikáció, hogy ugyan a nagy távolságra való tekintettel nem találkoztam egyikőjükkel sem, mégis annyira "ismerjük" egymást, hogy őszintén tudtunk örülni egymás életében elért sikereinek és együtt tudtunk izgulni a másikért, ha arra volt okunk. Több hónapja, hogy abbahagytam a játékot, de még a mai napig tartjuk a kapcsolatot, feljárok hozzájuk TS-re, emailben kommunikálunk, stb.

Nem mehetünk el a játék mellett sem, ami egyébként szörnyen megosztó volt. Valakik hiányolták a korábbi részek sötét tónusait, én viszont úgy voltam vele, hogy nem attól lesz valami ördögi, hogy sötét. Szerintem a Diablo 3 minden téren előrelépés az elődjeihez képest, amit csak tökéletesített a Reaper of Souls kiegészítő. Ugyanis abba már bekerült minden kis apróság, amit a rajongók hiányoltak az alap harmadik részből. Ha a COD 4-ben sokat multiztam, akkor ebben talán még többet. Több mint 3500 órám van összesen a Diablo 3-ban és ennek bőven a 80%-a multi/co-op. Hatalmas élmény a mai napig.

Ahogy eleinte a multiplayert, úgy egy időben az Open World témát sem tartottam nagyra. Elismertem a készítőket, de nekem valahogy nem adták azt az élményt, amit elvárna az ember. Persze voltak Open World cuccok, amiket imádtam, mint például a Far Cry 2,3,4, de azokhoz az Open World mint olyan, nem sokat adott hozzá. A Bethesda féle Open World-öket meg kifejezetten kerülöm, mert játékmenetük elég lassú nekem és a párbeszédek módja (hogy egymás arcába állunk) még kifejezetten irritál is. Nem azt mondom, hogy rossz játékok, de engem nem kötnek le. De ott van még a GTA vagy Just Cause, esetleg Saints Row sorozat is, amiket elismerek, de én elunom őket idejekorán. Mondjuk a GTA 5-öt 3 platformon kezdtem el, mire PC-n a végére értem, és ez nem feltétlenül a játék hibája.

Új időszámítás kezdődik (17')

Ahogy a multiplayer esetében, itt is elért a változás szele. Rájöttem, hogy nem konkrétan az Open World cuccokkal van nekem bajom, hanem hogy nem nekem szólnak. A 2017-ben megjelenő The Legend of Zelda - Breath of the Wild már nekem szólt. A hatalmas bejárható területek, a töménytelen tartalom mind megszólított, és már nem akartam lerázni. Nem akartam valami egyszerű kifogással megkerülni. Nem akartam, hogy hamar vége legyen. Azt akartam, hogy soha ne érjen véget!

Sajnos azonban semmi sem tart örökké. Egyszer ez a csoda is véget ért, de szerencsére emlékeinkben meg tudjuk őrizni azt az élményt, amihez csak nagyon ritkán van szerencsénk. Olyan kalandban volt részem, amit soha nem fejeltek el. Az Ocarina of Time óta most éreztem ilyet először. Olyan ez, mint mikor megtaláljuk a nagy Ő-t. Tudjuk, hogy vannak hibái, tudjuk hogy nem tökéletes, de nem érdekel minket, mert a hibái ellenére, a hibáival együtt lesz ő számunkra tökéletes. Szerencsésnek érzem magam, amiért az életben és a játékos világban is rátaláltam már erre a bizonyos nagy Ő-re.

A Zelda - Breath of the Wild minden tekintetben tökéletes. Nem véletlenül lett a kritikusok kedvence. Persze ez sem tetszhet mindenkinek. Vannak fanyalgók, akik a grafika miatt húzzák le. Nekik azt üzenem, hogy az élmény nem a grafikából ered. Az a megmagyarázhatatlan kapcsolat, ami a játékos és a játék között lép fel, az nem a grafikán múlik. Azt a kapcsolatot a játék egésze adja, és ebben a Zelda nagyon erős. Persze aki csak videók alapján ítél, az ezt sohasem fogja megérteni, de garantálom, hogy aki ad neki egy lehetőséget, azok nagy részét be fogja szippantani.

Végszó!

Mit is írhatnék még egy ilyen időutazás után? Jól esett. Örülök hogy kiírtam magamból. Még egyszer leírom azért, hogy ez nem egy toplista. Nem kérek ilyen-olyan hozzászólásokat, hogy de ez ezért, meg de az azért nem jó. Ezek a játékok mind 1-1 meghatározó pontjai az én videojátékos történetemnek. Ezeken kívül számtalan remek játék nem lett megemlítve, mert ha mindenről írnék, akkor soha nem lenne vége. Ide tartoznak még a Zeldák, a Mariók, a Banjók. De mondhatnám még a Sony exkluzív The Last of US-t is, ami az első tíz percben akkora érzelmi töltetet adott, amivel korábban még nem találkoztam videojátékokban vagy a Shadow of the Colossus-t, amiben olyan méretű (szó szerint) csatákat kell megvívnunk, hogy az leírhatatlan. A brutalitásáról is híres God of War sorozat. A mesterien megkomponált Okami, aminek a látványvilágához a mai napig nem találtam hasonlót. A Borderlands, a Dungeon Defenders, az Overwatch, a Super Smash bro, a Bioshock és a felsorolást még hosszú-hosszú ideig sorolhatnám.

Ha csak fele olyan jó volt olvasni ezekről a játékokról, mint írni róluk, akkor már megérte. Ha még nem is, remélem idővel minden játékostársam meg fogja tapasztalni azokat az érzéseket, amiket akkor él meg az ember, ha akaratán kívül is tudja, hogy ez kell neki. Az, akkor és ott...és a többi nem számít!