The Witness

Több mint 7 év után megjelent a híres indie fejlesztő, Jonathan Blow várva várt játéka, a Witness. Aki nem ismerné névről, annak annyit mindenképp tudnia kell, hogy az első játéka, a Braid az egyik legsikeresebb indie játék volt a kezdeti években és nyugodtan mondhatjuk, hogy az indie forradalom egyik legfontosabb alappillérét alkotja.
Az évek során viszonylag sokszor mesélt a Witness fejlesztéséről, aminek szinte mindig az volt a lényege, hogy ez most sokkal nagyobb hangvételű, komplexebb, forradalmi alkotás lesz, de szerintem az senki se gondolta, hogy ilyen sokára lesz csak kész.
A 7 év alatt jó pár minőségi alkotás jelent meg a stílusban, miközben a Witness megjelenése csak tolódott, így a nagy kérdés már csak az, hogy megérte-e várnunk ennyi évet.

A játék a Portal-szerű FPP stílust, azaz First Person Puzzle-t képviseli. Ami elsőként feltűnt, hogy nincs zene, miközben a művészi toon-grafika mellett azt vártam a legjobban. A Braid zenéit a mai napig szoktam hallgatni, hisz önmagában is le tudott nyűgözni, eközben a Witness-be csak környezeti hangokat raktak, amitől egy picit üresnek éreztem.

Kezdésként egy szűk folyosós zárt térben találjuk magunkat, ahol megismerkedhetünk az alapokkal. Az irányítás egyszerű belsőnézetes mozgásokból áll, emellett tudunk futni és interakcióba lépni többnyire a puzzle képernyőkkel. A játékot bill.+ egér kombóval vagy gamepaddel is egyaránt könnyű kezelni, teljesen az az érzés, mintha egy tabletes játék portját kaptuk volna meg desktopra is (iOS verzió még ebben az évben érkezik).

Eleinte ki kell jutnunk a már említett zárt térből az ajtókon lévő egyszerű maze-puzzle feladványok segítségével. Ezek arra jók, hogy megtanuljuk a minimális irányítást és a logikai alapelveket: egyik pontból jussunk el a másikba amolyan útkereső-labirintusos feladvány stílusban.
Arra viszont mindenki készüljön fel, hogy a játék kizárólag a fentebb említett feladványtípust tartalmazza, azaz mindig vonalakat kell kötögetni, csak minden helyszínen pár új csavarral nehezítik a dolgunkat. Kezdetben a megfelelő utat elég megtalálni, majd figyelni kell, hogy ne keresztezzük az utakat, utána párhuzamosan két vonallal kell ezt végrehajtani, aztán figyelni kell a színekre vagy hogy adott pontokat érintsünk és a többi, szóval fantázia van benne bőven, de lehet sokaknak ez egyhangú lesz egy idő után.

Ha sikerült kijutnunk a szabadba, akkor végre gyönyörködhetnénk a mesés grafikában, de sajna a kezdőpont egy olyan hely, ahol annyira gyengén hatnak az egyszerűen megrajzolt elemek, hogy inkább elengedtem és koncentráltam a következő feladatra, hogy kijussak a kerítésen túlra.

A játék itt ismét még csak tanító jellegűen kezel minket és megmutatja, hogy a főkaput sok kisebb puzzle árán tudjuk csak kinyitni. Ez még szintén könnyedén teljesíthető volt.
A kapun túl viszont magunkra maradunk. Teljesen ránk van bízva, hogy merre megyünk, melyik feladattal kezdjük és majd hol folytatjuk a barangolást. Nincs semmi támpontunk vagy bármi ami megmondaná, hogy hol érdemes kezdeni, mindent nekünk kell felfedezni és arra megyünk amerre akarunk.

A játék ennél a pontnál kezdi éreztetni velünk, hogy ezt csak elszánt puzzle rajongóknak és hardcore gamereknek készítették, tehát aki nem ismert magára, az ne is kezdjen bele, mert vagy unalmasnak fogja tartani vagy folyamatosan frusztrálni fogják a lehetetlennél lehetetlenebb feladványok.
A nyitottság jó dolog egy játékban és manapság még inkább divatos, viszont egy nehéz logikai játékban már nem biztos, hogy szeretni fogja bárki. Az egyik legkellemetlenebb dolog emiatt az lesz, hogy simán el lehet tévedni a rengeteg puzzle között. Nem egyszer volt, hogy folyton a legbrutálisabb puzzle feladványokkal találtam szembe magam és sajnos felesleges időt pazaroltam el velük, amire rájöttem, hogy hiába foglalkozom velük több időt, csak akkor fogok rájönni, ha több kisebb és egyszerűbb feladványt oldok meg előbb. Na de azok hol vannak? Hol az eleje? Hol folytatódik? Mi a vége? Ezeket nekünk kell mind felfedezni, ami nem mindig lesz könnyű. Sőt.

Így hát kezdetét veszi a barangolás és a sziget hosszas bejárása. A grafikára visszatérve a kapun túl azért bőven akad látványos helyszín, amin a művészi grafika ki tud teljesedni. A kövek, a hegyek és a dombok vagy az őszi táj színtelítettsége el tudott kápráztatni. PC-n egyes területeken pont mikor élvezném a tájat sokszor FPS drop észlelhető, ami nem vész, hiszen nem egy akciójátékról beszélünk, de azért érezhető amikor 40 FPS-re esik vissza a mutató, remélem ezt javítják később.

A sziget a közel 700! puzzle feladvány mellett tele van rejtett járatokkal, felfedezni valókkal, tehát bőven lesz dolgunk, ha 100%-ra szeretnénk teljesíteni. Az óriási puzzle feladvány szám miatt folyamatosan puzzle-állványokba fogunk botlani, csak épp nem mindegyikkel tudunk majd kezdeni is valamit. Egyrészt biztosan lesz olyan feladvány, ami a játék elején teljesen felfoghatatlan lesz, másrészt sokszor nehéz lesz megtalálni, hogy pontosan hol van az adott puzzle csoport kezdete.
Ezért érdemes addig sétálni, amíg meg nem találjuk a számunkra megfelelő logikai részt. Viszonylag hamar észrevehető, hogy ezek a feladványok egy-egy nagyobb helyszínhez kötődnek. Minden helyszínen meg kell találni a kezdő feladványt, ami beindítja majd a következőt és így tovább. Ezt rendkívül látványos neon színű kábeles mechanikával oldották meg. A legtöbb puzzle megoldása után a célba vitt színre fog váltani a kábel és azt lekövetve juthatunk el a következő feladatig.

Minden nagyobb helyszín végén egy-egy lézerfényt kapunk jutalomként, ami a sziget közepén helyezkedő hegyre irányul. Hét lézer kinyitása után elérhető lesz a végső rejtvénycsoport is a hegyen, tehát nem kell mind a 11-et megcsinálni, ha be szeretnénk fejezni, ami azért egy kellemes dolog, mivel így mi válogathatjuk meg kedvünk és tudásunk szerint őket.
Jelenleg közel 10 óra után még csak négy lézernél tartok, de azt már most meg tudom mondani, hogy brutálisan nehézre sikerült egy-két feladvány. Nem egyszer volt, hogy azt éreztem, hogy megfejtettem a világ legnehezebb feladványát, amikor a játék simán csak arrébb lök a következő szintre, amiben egy-két olyan csavar van, hogy ismét azt érzem, hogy akkor itt végleg elakadtam és feladom. Persze aztán pár óra után mindig sikerült valahogy tovább jutni, de mindig csak szitkozódtam, mert az a 7 év tuti arra ment ki, hogy a szívatósabb feladványokat rakjanak össze.

A Witness tökéletes játék azoknak, akik bálványozzák Jonathan Blow indie munkásságát vagy olyan hardcore játékosoknak, akik szeretnek gondolkodni akár 1 órát is egy-egy puzzle megoldásával és bőven elég nekik az, hogy puzzle táblákon kívül nem tartalmaz többet a játék.
A többieknek viszont nem éppen a legjobb döntés, mivel egy üres félkész játéknak fogják érezni, ami azontúl hogy baromi nehéz, hamar unalmas lesz, hiszen nincs semmi tartalom vagy bármi történés, csak puzzle táblák vannak szétszórva egy pár perc alatt bejárható helyszínen, amiket kilószámra megoldhatunk aztán vége.
Forradalmi? Semmiképp. Messze nem érzem, hogy volt értelme ezen több mint 7 évet dolgozni, miközben kevesebb erőlködéssel kijött az Antichamber vagy a Talos Principle amelyek fele annyiba kerülnek és bőven többet nyújtanak.

Hiába Jonathan Blow mester elméje és az elvakult hype, lássuk be, hogy ezért nem volt érdemes ennyit várni. A teljes árát csakis rajongóknak ajánlom, akik pedig nem rettennek el a nehéz puzzle feladatoktól és szeretnék megízlelni a maze-puzzle világát, azok egyelőre várjanak még vele mondjuk egy olcsóbb Humble Bundle-ig.