Szeptemberben egészen a britekig mentünk, hogy új játékokat nézzünk és válogatottan jó fej indie fejlesztőkkel dumáljunk a legfrissebb szerzeményeikről. Mindez az EGX London nevű expón történt, ahonnan hoztunk egy rakás élményt, néhány fotót, és rengeteg ajánlanivaló játékot.
Fotók: Mellényi Nóra
Az expóról: konzolháború, végtelen sorok, indie powa
Úgy alakult, hogy idén elmentem életem első game expójára, ráadásul az EGX Londonra, ami a britek legnagyobb ilyen show-ja. A kiállítás négy teljes napon keresztül tartott, amiből én egy pénteket kaptam el, de az egyértelmű volt, hogy egy nap itt kevés, még egyet simán el lehetett volna ütni.
Az expo az Earls Court Exhibition Centerben kapott helyet, ami hasonló az itthoni Syma csarnokhoz, vagyis alapjáraton egy jókora hodály, amit mindig a telepített műsornak megfelelőn építenek ki. A helyszínt nehéz lett volna eltéveszteni: már a metróból kifelé jövet az összes hirdetési felületet PS4 promók borították, a csarnok falán pedig az Earls Court neonfelirat mellett hatalmas Evil Within molinók sorakoztak. Egy gyors check-in (és egy nagy adag kávé) után nekiálltunk feltérképezni a helyszínt.
Az EGX az épület két szinjét töltötte ki: az alsó szintre kerültek a nagy kiadók, az AAA címek, a cosplay és a társasjátékok, míg a felső szinten volt minden, ami indie, edukációs és a 18+ részleg. Félreértések elkerülése végett, az utóbbi nem az Oculus Riftes hentait jelentette, hanem nagyjából a horror játékokat (vagyis amiben sok vér van, vagy félni szokás tőle). Az alsó szintre volt jellemző, hogy egy-egy sokak által várt címnek külön falakkal körbebástyázott szobát építettek, ahol 10-20 konzolon próbálhattad ki a játékot, ezek előtt a szobák előtt pedig jellemzően hosszú sorok kígyóztak.
Az Earls Court este, stílszerűen. | A Minecraft hozta a legkisebb átlagéletkort. | Little Blig Planet figura életnagyságban.
Az EVE: Valkyrie standja. Szimulátort nem is nagyon láttunk Oculus demo nélkül.
A sorbanállási rekordot talán az Oculus Rift saját standja és a Call of Duty: Advanced Warfare tartották, de persze egy Evolve vagy Alien: Isolation tesztért is várhattál vagy egy órát. Érdekes volt, hogy még némi Minecraftozásért is képesek voltak sorbanállni az emberek, ellenben például a Far Cry 4-hez viszonylag gyorsan hozzá lehetett jutni. Egy fontos konklúzió ezen a téren, hogy ha valaki alapvetően PC gamer, és nincs hozzászokva ahhoz, hogy TPS-t vagy FPS-t konzol kontrollerrel irányítson, az sorba se álljon. A végeláthatatlan várakozási idők és a billentyűzet hiánya engem alapvetően kivetett ebből a környezetből, úgyhogy hamar eljutottam a felső szinten található indie kánaánhoz - és milyen jól tettem.
Érdekesség az is, hogy hogyan próbálnak a nagy kiadók és a platformok magukhoz kötni néhány indie címet, hogy ezzel is más arcot tudjanak mutatni. Így akadt indie játék a Sony és az Xbox placcán is, de itt a fejlesztők helyett többnyire ugyanazok a hoszteszek legyeskedtek a vendégek körül, mint akik a Destiny PR anyagát búgták a füledbe, ha megálltál egy percre. Egészen más volt a hangulat a felső szinten, ahol mamutvállalatok nélküli kisebb játékok jelentek meg, és gyakorlatilag minden standnál maguk a készítők nézték izgatottan, hogy hogyan reagálnak a látogatók a játékukra. Ha pedig bármi kérdésed volt, jellemzően lelkesen kezdték hadarni a választ, és meséltek a háttérről.
Egykonzolos indie játékok a PS standon, a háttérben pedig a 100+ négyzetméteres CoD ketrec kezdődik
Luigi egy proszívóval a hátán FULL komoly szakmai beszélgetést folytatott a konzolról. | Pókember is lenyomott pár menet CoD-ot. | Ez az a hely, ahol nem hogy lehet Bitcoinnal fizetni, de akciót kapsz rá.
A Destiny gigászi szentélye a legmonumentálisabb stand volt az expón.
Nem csoda, hogy a nap nagyobbik része, amit az egyszemélyes erőfeszítések, kis fejlesztő csapatok és egyetemi projektek között töltöttünk, percekként suhant el, és az este 7 órás zárás épp egy játékba merülve talált. Azért így is sikerült kipróbálni sok izgalmas újdonságot, ezekből szemeztem érdekességeket alább.
A legjobbak: sci-fi, mese, művészet
Velocity 2X (FuturLab)
Az látszódott messziről az expón, hogy ez a stand kiemelkedik a többi közül: hatalmas háttért printeltek a falra, vagy négy PS-en és két Vitán futott a teszt (ez az indie részlegen baromi soknak számít, a legtöbb játék egy-egy gépet kapott csak), volt életnagyságú karton főhős, rakás sticker és egyéb merch. A sok hely pedig folyton fel is töltődött, épp csak egy Vitára tudtam lecsapni a stand szélén, de szerencsére kiderült, hogy a játék gyönyörűen illik a kézikonzolra.
A Velocity eredetileg egy űrhajós shoot-em-up volt, majd ennek új epizódját adja a 2X, ami érdekesen behozott egy platformer nézetet is. Így, amint a kirajzolódó háttértörténetben előrefelé haladunk, úgy váltogatunk a két játékmód között. A játékmechanizmust jól bemutatja a trailer videó, úgyhogy ezt nem ragoznám, csak azt tenném hozzá, hogy kifejezetten sokat adnak hozzá a pályák közötti, sztorit elmesélő jelenetek. A stílus szögletes, minimál, illusztratív, baromi szép, a közjátékokkal kikerekedő hangulatot pedig animációs filmben a Tron: Uprisinghoz, játékban a Transistorhoz tudnám hasonlítani.
A történeti szál kapcsán kérdeztem a fejlesztőket, hogy milyen sorrendben dolgozták ki a történetet és a pályákat, mert meglepően erős szimbiózisban van a kettő. Azt mondták, hogy azért mégiscsak többet fókuszáltak arra, hogy a mechanizmus és pálya design (kialakítás és nehézségek ütemezése) jó legyen, úgyhogy igazából az volt meg előbb, majd erre írták rá a sztorit.
Schrodinger's Cat and the Raiders of the Lost Quark (Italic Pig + Team17)
Ez volt az a játék, amit muszáj volt fülessel játszani, mert olyan sztorija, dumája és szinkronszínészei vannak, hogy nem akarsz lemaradni a műsorról. Az egész háttér tudományos humorból építkezik, mert hogy eleve a főhős Schrödinger macskája, szubatomi állatkertbe megy és gyűjti a részecskéket és azok segítségével mindenféle manővereket hajt végre. A nap végén viszont a lényeg, hogy játékstílusában egy klasszikus ugrálós-felrobbantós-megfejtős platformert kapunk, de mindezt olyan vicces és szórakoztató köntösbe csomagolták, mintha a Day of the Tentacle találkozna a Raymannel.
Hozzáteszem, hogy sajnos nincs olyan trailere, amitől ezt egyből elhinnéd, de érdemes futni vele akár csak egy demó rövidségű kört is, mert ha már benne vagy, egy pillanat alatt ráérzel.
Never Alone (Upper One Games)
A Never Alone abba a játékkategóriába tartozik, ahol a narratíva van a középpontban. A történet itt egy eszkimó lányról és az ő fehér rókájáról szól, akik ketten egyként küzdenek a kemény északi szelek ellen, hogy eljussanak a világ tetejére. Főként ugrálós-mászkálós platformerről van szó, amit játszhatsz egyedül, felváltva irányítva a két karaktert, vagy ketten, co-op módban, egyszerre mozogva a képernyőn. (Az egyszerre mozgás és a történet fókusz joggal emlékeztet a Brothers-re, bár a vizuális stílus más.)
Ami a Never Alone-ban lebilincselő, az a hangulat, ahogyan egy varázslatos történetként mesélik el az iñupiat nép egyik legendáját. A szép zenei aláfestés felett jól hallhatóak a környezeti hangok, és a narrátor is egy autentikus öreg, így folyamatosan olyan atmoszférát teremt a játék, mintha egy igluban égő tűz mellett ülve hallgatnád az évszázados bölcsességeket.
A fejlesztők sokat dolgoznak azon, hogy bizonyítsák, valóban roppant autentikus a játékuk. Az expón kint volt az a pasas, aki közvetlen rokoni kapcsolatban van az iñupiat néppel, és egyben a játékfejlesztő csapat tagja. Ő mesélt arról, hogyan utaztak felváltva északra a fejlesztők és designerek, hogy a helyszínen merítsenek ihletet; és hogyan jöttek a történetmesélők az Upper One HQ-ba, hogy felvegyék a narrátori szövegeket.
A Light In Chorus (Eliott Johnson, Matthew Warshaw)
Különleges játék és művészeti projekt egyben, amit ez a két londoni srác összerakott. Nehéz leírni az élményt, mert olyan játék ez, aminek nincs egyértelmű célja (vagy legalábbis egyelőre ezt nem láthattuk), hanem inkább a játékban létező mikrouniverzum felfedezése a játék maga. Emlékeztetett az olyan art game-ekre, amelyekből a Tale of Tales csinált egy egész sor lenyűgöző példányt.
A Light In Chrous esetében a tér egy nagy fekete űr, amelyben színes fénypontok lebegnek, és ezekből állnak össze alakzatok, tárgyak, épületek, élőlények. Messziről nagyjából koherens képeket látunk, majd közeledve minden fénypontokra bomlik, amelyek között keresztülsétálhatunk. Mindezt természetesen, egy ilyen atmoszferikus játékra jellemzően, gyönyörű zene és hangeffektek festik meg.
A fejlesztőkkel beszélgetve megtudtam, hogy már vagy egy éve dolgoznak a projekten, és még másfél évre saccolják a hátralevő munkát, mielőtt kiadnák a végleges verziót. Ez pedig hatalmas erőfesztítést és perfekcionizmust sejtet. Hogy kontextusba tudjuk helyezni, gondoljunk arra, hogy manapság, a nyílt béták, early access-ek és félkészen kiadott játékok korában, amikor a lean fejlesztés és a "majd menet közben reszeljük" hozzáállás dívik, erős elkötelezettséget jelent két évig dolgozni egy ilyen projekten, ahol ráadásul láthatóan sokkal nagyobb az esély a művészeti értékre mint a bevételre.
Minutes (Red Phantom Games)
Ebben a játékban egy kört mozgathatsz a képernyőn, miközben vonalak suhannak keresztbe-kasul. A cél, hogy bizonyos színű vonalaknak nekimenj (ebből pontot gyűjtesz), míg másik, "gonosz" vonalakat elkerülj (ezek sebeznek). Először a vonalak csak vízszintesen és függőlegesen utaznak át a képernyőn, és csak jobbra-balra-fel-le mászkálsz a körrel, de persze gyorsan bonyolódik a helyzet. Tudod állítani a kör méretét is (a nagyobb körrel gyorsabban gyűjtöd a pontokat, de nagyobb veszélyben is vagy a gonosz vonalaktól), felvehetsz ideiglenes pajzsot, aztán jönnek a forgó vonalak és egyéb őrületek.
A játék kicsit furának hangzik elsőre, a fejlesztő nem meglepő módon mindjárt játszásra hívott, és közben magyarázta a szabályokat. Viszont amennyire fura, annyira addiktív. Könnyen rá lehet kapni a mechanizmusra, ami igazából tök egyszerű, és ha épp nem is sikerül egy pálya, folyton van fejlődés és "majdnem megvolt" érzés, úgyhogy csak úgy pörögnek a restartok. Ráadásul mindeközben ütős drum and bass szól, ami segít magasan tartani a pulzust.
SpeedRunners (TinyBuild + DoubleDutch)
Nem friss megjelenés, de még mindig early access bétában van, és nem tudok elmenni mellette, mert tényleg ez volt az egyik legjobb játék az egész expón. Négy kontrollerrel játszhatja négy ember egy képernyő előtt, és akkora sikongatós üvöltés még az Alien: Isolation körül sem volt, mint ahogy négy idegen egy perc után együtt visongott a SpeedRunners-t játszva.
A játéknak van egy béna kis háttér sztorija, miszerint annyi szuperhős van már a városban, hogy versenyezniük kell, ki ér oda előbb a bajhoz, hogy hősködhessen. A játék pedig abból áll, hogy a négy figura versenyez egymással, egy 2D platformer pályán futva, út közben dobozokat borogatva, rakétákat lőve, cselezve, sprintelve, ugorva, csúszva, kelve, mászva. Aki annyira lemarad a futásban, hogy "kimegy a képből", az kiesik. Aki utolsónak a rohanás élén tud maradni, az nyer. Nehéz leírni, mitől olyan izgalmas mindez, de az tuti, hogy a haverjaiddal öt perc után egymás fején másztok majd át a monitor előtt.
Ami még érdekes volt: műkincs svindli, kaland, robot
The Marvellous Miss Take (Wonderstruck)
A Marvellous Miss Take története szerint egy Sophia Take nevű nőtől elbugázzák a világ legnagyobb művészeti gyűjteményét, mire ő úgy dönt, felveszi a kesztyűt a tolvajokkal és visszarabolja tőlük az alkotásokat. Így lesz a kincsvadászatból egy lopakodós játék, ahol az őrök látóterén kívül maradva kell óvatosan elcsenni a kincseket. Persze aztán a játék előrehaladtával egyre nehezebb pályákon egyre furmányosabb trükköket és bonyolultabb cseleket kell bevetni, hogy eltereljük a figyelmet és megszerezzük a szajrét.
És hogy mi ebben a játékban a jó. Először is, a címe. De ezt úgy en-bloc a játék koncepciónak adom: jó a sztori, a cím, a hangulat, az art direkció, a színek, a formák - összecsiszolt, kerek, egész. Ebben azért lehet némi szerepe, hogy a fejlesztő csapat a Lionhead Stúdió (Black & White, Fable) veteránjaiból verbuválódott, akik együtt alapítottak egy új kis kollektívát.
Eminence (Aeterna Studios)
Egyrészt kalandjáték, másrészt kártyás játék. Jó gondolat, ahogy párhuzamosan futnak a masszívan logikai kártyás harcok, és hogy mindemellett egy szépen megrajzolt világot fedezhetsz fel, ahol egy sztorit is végigjátszhatsz. Az meg külön szót érdemel, hogy milyen gyönyörűen kimunkáltak a kártyák, úgy a hátlapok mint az előlapi illusztrációk. A helyszínen ráadásul még nyerni is lehetett egyet a kártyákból, fizikai pakli formájában, ha flawless meg tudod verni az AI-t egy csatában.
Haunt the House (SFB Games)
Cukiságban erős versenyző volt a Haunt the House, amiben egy szellemmel kell mindenféle tárgyakat megszállni a házban, hogy a lakók frászt kapjanak. Egy telefonba repülve csöröghetünk, egy létrát megrázhatunk, egy csontváz csigolyáit kocogtathatjuk, egy ajtót nyikorogtathatunk, és így tovább, míg a környező emberek idege teljesen el nem száll.
Rive (Two Tribes)
Lövöldözős, gondolkodós, robotos játékkal tér vissza a Two Tribes a Toki Tori és a Rush után. Ránézésre és messziről egy platformer indie game-nek tűnt, ami miatt nem is akartam egyből rávetni magam a konzolra az expón, de szerencsére leragadtam egy kicsit, és végig is vittem a játszható demót. Egy aranyos kis pókszerű robotot kell iránytani, amivel érdekes módon nem csak harcolni lehet, hanem hackelni is tudunk ajtókat, kapcsolókat, fegyvereket és drónokat, hogy azokat a mi szolgálatunkba állítsuk.
Mutiny! (Hidden Armada)
Kalózos csatázós játék, amiben az egész csapat folyamatosan közösen küzd a csáklyázó ellenségek ellen (jó kérdés mondjuk, hogy ki a fene csáklyázná a kalózokat, de ebbe ne menjünk bele), közben pedig egymásra is figyelni kell, mert a főkalózt alkalomadtán a saját emberei is lekaszálhatják az extra loot reményében. Az benne a jó, hogy 16-an lehet játszani egyszerre, úgyhogy egészen masszív co-op hülyülést lehet rendezni vele. Hátránya, hogy kissé zavaros a játékmenet, és nem mindig egyértelmű, hogy épp mit is kéne csinálnunk.
És még egy rakás más...
Ezekhez már nem fűzök kommentárt, de azért volt még regeteg dolog, amiről minimum egy-egy trailer erejéig érdemes megemlékezni. Olyan szempontból érdemes végignyomkodni a linkeket, hogy egyáltalán nem a kis költségvetsű low-end maradt itt lent. Akad az alábbiak között még vér profi hack-n-slash kaland, egyedi grafikájú RPG, nagyon minimál platformer vagy épp bután egyszerű ugrálós játék is.
Secret Ponchos
Trailer | Website
Bertram Fiddle
Trailer | Website
No Time to Explain
Trailer | Website
Induction
Website
